Tavaszodik a Kertben II.

Itt áll a gyámoltalan virág és virulni akar;

ez az egyetlen, amit tehet, virulni tud csupán, s ezzel valóban nem akar zavarni senkit, és mégis mindenki ellene van:

a fekete feltalaj, amely őt csak hosszas kérlelés után engedi át,

a nappalok, mik vaktában zúdítanak rá meleget és esőt és szelet,

no és az éjszakák, melyek lassacskán lopódznak oda hozzá, hogy jeges ujjaikkal fojtogassák.

Ám ez a gyáva, gyászos harc, ez a tavasz.

Rainer Maria Rilke

Csodás felvételek még:

Tavaszodik a Kertben I.

Márai Sándor: Esik a hó
Ebben a három szóban: "esik a hó" - számomra az élet egyik legtitkosabb alapérzése szólal meg. Mintha azt mondanák: "Boldog lehettél volna, de elmulasztottad." Vagy ezt mondanák, háromszor: "Haza, haza, haza" Vagy ezt: "Emlékszel?..." Erre az érzésre nem lehet felelni, elemezni sem lehet ezt. A hó számomra egyszerre a kassai ház, mikor még volt igazi Kassa és igazi ház - mert az érzéseknek a történelmi és tárgyi tényekhez semmi közük -, a gyermekkor, aztán az ifjúkor, München, utazás, egy szállodaszoba, Salzburgban a harangok, az a vad szívdobogás, mellyel hajnalban felnéztem a harmadosztályú vasúti kocsi ablakából Innsbruck fölött a havas hegycsúcsokra, hópehely egy fiatal nő hidegtől vörösre csípett, pisze orrán, Tolsztoj, egy csésze kamillatea Párizsban, az "Univers" kávéház kártyaszobájában, s még sok minden, amit nem tudok felsorolni, nem is érdemes, mert pontosan benne van e három szóban: "Esik a hó."

Arany János: Téli vers

Arany János: Téli vers

Ej, ej, garázda tél apó!
Ki ördög hítta kelmedet,
Hogy sz. Márton nap tájba' hó
Borítja házi telkemet?

Hogy bámul a vén vaksi hold
Hópelyheken át, mint szitán!
Pedig milyen jó szeme volt
Nyáron, szerelmesek után!

Mily villogó szemmel lesett
Minden sóvárgót, csintalant:
Tudta nélkül alig esett
Szerelmi légyott és kaland.

De most bezzeg bámulhat ám,
Míg, amivel lát, kiapad, -
Mégsem jön ifjú s leány:
Nagyon szabad künn a szabad.

Sőt a fakó poéta sem
Motollál a négy végivel,
Hanem bent ül kedélyesen
S tollmardosó dolgot mível:

"Óh, természet halála, tél!"
Emígy kapaszkodik bele -
"S te hófehér hó, mint Adél
Fehér hideg hókebele..."

Pedig jól tudja, a kötél,
Hogy a lány keble nem hideg:
Csak, persze, tiltja szép Adél,
Körmét annál hevítni meg.

De én kemencém oldalán
Csak fumigálom a telet:
Megfér kívül szobám falán!
Ne bántsa ezt a kis helyet.

Most fázok, mert van benne mód,
Míg el nem ég félölnyi fám:
Akkor...ha elrontom a szót
És fázom, - nem az én hibám.

hólepte

igen, igen - és kétszert akkora ahhoz képest, mint mikor megismertem !

Pillangók a Kertben